Poppy's Guide

Az afrikai országok és népek kultúrájáról meglehetősen keveset tudunk. Nincs ez másképp Csáddal sem, ezért az én érdeklődésemet felkeltette a film története. Az Egy néma kiáltás (Un homme qui crie/A Screaming Man) című filmmel a rendező, Mahamat-Saleh Haroun komoly témát dogoz fel, ezért a hangulata is ezt tükrözi. Csád polgárháborús időszakát mutatja be, egy család életén keresztül. A családfő, Adam, akit korábbi sporteredménye miatt egyszerűen csak Bajnoknak neveznek (Youssouf Djaoro) egy luxushotel medencéjének úszómestere fiával együtt. Egyszerű, de aránylag boldog életet élnek. A Bajnok mindene a víz és a medence, így nehezen dolgozza fel a szállodán belül történő változásokat, aminek a következtében ő a sorompóhoz kerül, és a fia marad a medencénél. Így amikor a fiát elviszik katonának, mert ő pénzzel nem járult hozzá a lázadók elleni harchoz, nem is törekszik azt megakadályozni. Időközben egyre inkább befelé fordul és látja, nem jól cselekedett, és saját életét veszélyeztetve elmegy a fiáért, de segíteni már hiába próbál.

A film a Bajnok magába zárkózásán keresztül szól az elengedésről, a változás elfogadásáról és az önfenntartás közti őrlődésről, az apa-fiú kapcsolatban rejlő vetélkedésről és a megbánásról egy néma kiáltással.

Afrikai, csádi filmet nagyon ritkán láthatunk a hazai mozikban. Ez a dráma francia-belga koprodukcióban készült és tavaly Cannes-ban a zsűri különdíját nyerte el, ezért is juthatott el hazánkba. Ezért ez egy különleges lehetőség arra, hogy némi rálátásunk legyen erre, a számunkra kevéssé ismert területre. De persze ez nem közönségfilm, ezért inkább csak a művészfilmek kedvelőinek ajánlhatom.

Ezt a könyvet már kiszúrtam egy ideje. Egyrészt mert nagyon érdekel az indiai és a keleti kultúra, másrészt mert szeretem az állatos tanmeséket, harmadrészt pedig azért, mert egyetemista koromban nagyon szerettem olvasni Rabindranath Tagore műveit, és azóta nem igazán olvastam indiai, hindu alapú történeteket. Na persze e két irodalom nem hasonlítható össze, de nekem ebből adódóan is kedves ez a könyv.

A mű tulajdonképpen „öt könyvet” foglal magába, melyben életbölcsességeket olvashatunk az élet különböző területeire vonatkozóan, a barátok meghasonlásáról, barátok szerzéséről, a varjak és baglyok háborújáról, a szerzemény elvesztéséről és a hebehurgya cselekvésről.

Legutóbb a múlt héten a Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World) című film volt képregény-adaptáció, és lám nem kellett sokáig várni, mert itt a legújabb képregény-feldolgozás.

Aki tehát kíváncsi e két színész filmbeli összecsapására Cameron Diaz színésznő bájával fűszerezve, az mindenképp menjen el ezen a héten is mozizni.

Burlesqeu címen november óta fut az amerikai mozikban Christina Aguilera első, Cher és Stanley Tucci sokadik filmje. Ahogy korábban Mathieu Amalric Turné című filmje kapcsán említettem a burleszkek hangulata kezd visszaszivárogni a szórakoztatásba és a köztudatba, de nálunk itthon még mindig nem eléggé. Nekem mindenesetre az 1920-as és 1930-as évek divatja, szórakoztatása, „glamouros show”-ja nagyon tetszik, nagyon nőiesnek találom. Kár, hogy még manapság is sokan a sztriptízzel kavarják össze.

Továbbra is a szerelem a téma, csak kicsit más megvilágításban… egy képregény-adaptáció formájában.

Scott Pilgrim (Michael Cera – Dalok ismerkedéshez, Juno, Superbad – avagy miért ciki a szex?) egy átlagos srác,  aki korosztályának megfelelően garázsbandában, a Sex Bob-ban gitározik, húszas éveinek legelején jár, és most ismerkedett meg álmai nőjével. Sosem volt gondja a becsajozással, a szakításokkal már annál inkább. Scott azonban rövid időn belül ráeszmél, hogy az új szerelem az eddigi legfurcsább terhet hozta magával: megátalkodott ex-pasik csapata irányítja a lány szerelemi életét, és bármit megtesznek, hogy kicsinálják az új ismeretséget. Ahogy Scott közelebb kerül Ramonához, egyre gonoszabb figurákkal kell szembenéznie a lány múltjából - a hírhedt deszkástól a vega rocksztáron át a félelmetesen egyforma ikrekig.

Bryan Lee O'Malley képregény-sorozata nem a kidolgozott és hihetetlenül izgalmas története miatt vált kultusszá a nagyjából hősével megfelelő életkorú fiatalság körében, hanem inkább azzal, hogy Scott kalandjaiban sajátosan keverednek  korosztályának jellegzetes szubkulturális komponensei, mint a középiskolás garázspunk, valamint az oldschool videojátékok, mint a Mortal Kombat vagy Super Mario. Eklektikusnak is nevezhető, mert az amerikai típusú szuperhősös képregény ötvöződik benne a japán mangákkal.

A Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World) egy sajátos fantáziavilággal átszőtt „szerelmi mese”, mely elsősorban tinédzser és a 20-25 év körüli, képregény- és videojáték-kedvelő fiataloknak fog tetszeni, illetve akik ettől a filmtől nem várják, hogy mélyenszántó igazságokat fogalmazzon meg. Én szerencsére ez utóbbiba tartozok, így nem csalódtam.  Ráadásul olyan tehetséges fiatalok is a stábot alkották, mint Anna Kendrick, Jason Schwartzman, Kieran Culkin.

Szerelem, szerelem…  és egyéb más dolgok. Ekörül bonyolódik életünk jelentős része, ez határozza meg egyes cselekedeteinket. Van, aki görcsösen ragaszkodik a szerelem érzetéhez és a szeretett személyhez, míg másnak szüksége van kapcsolaton belül is a nagyobb szabadságra. Én ez utóbbit tökéletesen meg is értem, nem jó örökké egymás nyakában lenni, minden programot közösként szervezni.

És ugye vannak az abszolút független típusok, akik csak csavargatják egymás után szép sorban a másik nem fejét, de elköteleződni nem szeretnének. Ebből gond csak akkor van, ha másik fél többet szeretne. Szerencsére a Szerelem és más drogok (Love and Other Drugs) című filmben két, függetlenségéhez maximálisan ragaszkodó fél, Jamie (Jake Gyllenhaal) és Maggie (Anne Hathaway) találkozik… és ahogy lenni szokott valakinél mégiscsak megindulnak a mélyebb folyamtok… A két főszereplőt nem először látjuk egymás partnereként, hisz a Brokeback Mountain - Túl a barátságon (Brokeback Mountain) című filmben házaspárt alakítottak. Igaz, ott nem igazán ugyanazt a csapatot erősítették, amelyiket elviekben kellett volna… Itt most viszont pótolhatták a közös meztelen- és szexjeleneteiket.

Két meglepő dolog van számomra a filmben. Az egyik már rögtön az elején kiderül: A film elmenne egy gyógyszerreklámnak, és gyógyszergyártó cég reklámjának.  Vannak olyan percek a filmben, amiket ha kiemelnénk, akár reklám is lehetne. De persze ez nem baj, mindenki pénzből él…

A másik meglepetés a film második fele után ért, amikor a vígjáték átfordul dramatikusabb irányba, és már-már kezdetem attól tartani, mint a Marley és én (Marley and Me) című film esetén, hogy a vígjáték nagy szomorkodásba torkollik, de szerencsére mégsem így történt…

 Annyit mondhatok végezetül, hogy ez a mozi a szerelmes filmek kedvelőinek biztos bejön, mert a műfajában jó kis komédia.

Tőlem nagyon távol állnak a videó játékok, és számítógépes játékok, a Tron:Örökség (TRON: Legacy) című új mozifilm viszont valamiért felpiszkálta az érdeklődésemet és hozta is az elvárásaimat. Igaz, éreztem benne némi logikai buktatót, de ne kekeckedjünk, ez "csak" film.

Ez a film tulajdonképpen folytatása az 1982-ben bemutatott Tron,  avagy a számítógép lázadása (TRON) című filmnek, amit én vagy nem láttam, már  a koromból adódóan sem. A film, akkor annyira utópisztikus volt, hogy valószínűleg ezért nem is nézték meg sokan.
Ezt az új filmet viszont annál többen várták. Én elsősorban technikai megoldásai, effektjei miatt voltam rá kíváncsi, illetve nagyon szeretem Jeff Bridges színészi alakításait.

 A kindulópont most az, hogy Kevin Flynn (Jeff Bridges) programozó, számítógépeszseni eltűnik, akit fia, Sam (Garrett Hedlund) húsz év múltán követ a "Rácsra", miután titokzatos jelet kap apja régi játéktereméből. Kiderül, hogy apja a rendszer fogságába esett. A problémát egy elszabadult program képezi, aki nem a mester program, hanem Clu, illetőleg annak 2.0 verziója, melyet Kevin Flynn alkotott ellenfele legyőzésére és egy tökéletes digitális világ létrehozására. Clu-t szintén Jeff Bridges játssza kompjútergrafika által megfiatalított formában. Persez anno Jeff Bridges nem így nézett ki, no de az időt még Hollywoodban sem tudják visszapörgetni.   Kevint és fiát Quorra, a szintén Kevin által kreált, tehetséges és hű program (Olivia Wilde) segíti a Clu elleni harcban.

A film megnézése után maradt némi hiányérzetem, de a „játék” és „Rács” jelenetei és az interior designja látványosak, és ezért már megéri beülni rá.

Én karácsony előtt már szeretek téli és karácsonyi filmeket nézni, de sajnos ebben idén nem igazán lesz részünk. De persze a közelgő ünnepek miatt érthetőek a szeretet és szerelmi témájú filmek is.

Erre a kiállításra azért voltam kíváncsi, mert a mai vékony ideálok idején nem szoktunk kövér embereket ábrázoló festményeket látni, vagy nem túl sokat.

Boteroról én korábban nem hallottam, nagyon kellemes meglepetést okozott, jellegzetes, dús idomú figuráival és ábrázolásával. Fernando Botero kolumbiai születésű művész, akinek önálló kiállítást most először rendeztek hazánkban.

A Megaagy (Megamind) mese két főszereplője Megagy és Metro Man az űrből származik, és egymás esküdt ellenségei - egyik maga a jóság, míg a másik maga a gonoszság megtestesítője. Mígnem a gonosz meg nem semmisíti a jót, és kezdetét nem veszi az ő időszaka. Közben persze rájön, hogy Metro Man nélkül ő is értelmét veszti gonoszként, így teremt egy másik szuperhőst, de mint oly sok terve ez is balul sül el.

Tehát ilyen nagyratörő hősök és antihősök mellé olyan nagynevű művészek és csapatok dalai dukálnak aláfestésként, mint James Brown, Elvis Presley, The Rolling Stones, The Beach Boys, AC/DC, R.E.M. és felcsendül a The Clash-től a "Should I Stay or Should I Go?" című szám is. Nekem ezek a zenék nagyon sokat dobtak az egész film összhangulatán.

A hőseit pedig olyan jónevű színészek szinkronizálják, mint Tina Fey, Will Ferrell, Jonah Hill és Brad Pitt.

A mese aranyos, kedves, eredeti, és biztosan sokaknak tetszeni fog.

Egyből a közepébe csapok a dolgoknak, és kinyilvánítom, hogy nekem a Red (Red) című film tetszett, kellemes csalódás volt. Igazándiból eredetileg is jóra számítottam a korábban látott trailer alapján, de volt olyan kritikus, aki elbizonytalanított kicsit.

A film Frank Moses (Willis) volt CIA-ügynökről, szól, aki a munkája hátrányaként maradt párkapcsolati űrt próbálná kitölteni Sarah-val (Mary-Louise Parker), a kedves hangú nyugdíjfolyósító hölggyel, de a CIA épp szabadulni próbálna tőle, így kénytelenek együtt menekülni és oda-vissza átutazni Amerikát. Közben felkeresik a régi CIA-s társakat, az oroszokat, hogy együtt rájöjjenek, kinek az életében jelentenek ők kényes pontot, ellenséggel kíméletlenül leszámolnak. John Malkovich-nak kifejezette jól áll a félőrült karakter, Helen Mirren pedig egyenesen bájos a hatalmas fegyverekkel bánó exügynök szerepében - miközben mégis egy ízig-vérig nő, annak mindenféle földi hívságát beleértve.

Szinte már megszokhattuk, hogy a Disney karácsonyra előáll egy egész estés mesével. Így volt ez legutóbb tavaly is A hercegnő és a béka (The Princess and the Frog) című filmmel. Idén pedig egy szőke hercegnő, Rapunzel történetét ismerhetjük meg az Aranyhaj és a nagy gubanc (Tangled) című animációból. Mindkét mese sajátossága, hogy a régi történetet kicsit kiforgatja: míg tavaly a béka nem egy igazi hercegnőtől kapta a csókot, és ez okozta a bonyodalmakat, addig e legújabb animációban a toronyba zárt szőke hercegnőt „faragták más fából”, mint arra számítani lehetne. A kettő közötti különbség az, hogy ez az utóbbi sokkal több frappáns, könnyed humorral lett megfűszerezve.

 Ami számomra még nagy pozitívumát adja a mesének, hogy a hercegnő kis házi kedvence nem egy szokványos kisállat, azaz kutyus vagy cicus, hanem egy édes kis kaméleon, Pascal. 

Ezzel ez a mese már be is lopta magát a szívembe, mert én tavaly egy állatkereskedésben majdnem kaméleonvásárlásra adtam a fejem. A pici kaméleonok - amiknek még az ára sem elrettentő - ugyanis nagyon édes kis jelenségek, és sokáig lehet bennük gyönyörködni. De szerencsére volt annyi eszem, hogy átgondoljam ezt a hirtelen ötletet, és ha az ára nem tartott volna vissza a kaméleontulajdonlástól, az etetése, és tartási körülményei már annál inkább. Azok teljesen elrettentettek, így mai napig sincs kaméleonom, és mint látjuk ilyen amúgy is csak a mesében van.

Az aranyszőke, varázserejű hajzuhataggal rendelkező Rapunzel egy toronyban él, ahová az a boszorkány vitte, aki kiskorában elrabolta, hogy saját fiatalságát biztosítsa magának az arany hajkorona varázserejével. A fiatal lány elvágyódik már a toronyból, így kapóra jön neki a pont oda menekülő jóképű bandita, és ezzel kezdetét veszi kalandos utazásuk, melyet még egy önmagát szupernyomozónak gondoló ló is megbolondít.

Aki tehát a karácsony előtti sürgésben néhány önfeledt, gyermeki órát szeretne eltölteni, annak erre a vidám animációra érdemes beülni, és bármilyen korosztályt invitálhat maga mellé, mert minden korosztálynak bátran ajánlható - csak aztán Pascal miatt a picikék nehogy élő kaméleonért sóhajtozzanak karácsonyra…. :)

Itt egy újabb Katherine Heigl (Bérgyilkosék, Csúf igazság, 27 idegen igen, A Grace klinika) főszereplésével készült vígjáték, az Ilyen az élet (Life as We Know It), melyben most Josh Duhamel (Transformers filmek, Minden kút Rómába vezet) alakítja filmbeli „párját”.

A párt azért tettem idézőjelbe, mert ők e romantikus vígjátékban nem szerelmespárt alakítanak, hanem egy kényszerközösséget, mely egy tragédiának a következménye. Régebben baráti közreműködésnek köszönhetően randiztak egyszer, de az olyan rosszul sült el, hogy azóta sem tudták megkedvelni egymást. Viszont ők a keresztszülei az édes kis Sophie-nak, akinek szülei egy balesetben meghaltak, így a keresztszülők kénytelenek összeköltözni, hogy a kicsit fel tudják nevelni együtt. A két gyerektelen szingli pedig elkezd megbirkózni a gyereknevelés faladataival, és időközben rájönnek, hogy nem is megy ez együtt nekik olyan rosszul.

Igaz, nehéz az élet kezdő szülőként, pláne, ha valakinek nem is a saját gyerekéről  van szó, és főként, nem a saját szíve választottjával kell elindulni ezen a rögös úton… No, de a film szerencsére nem tálalja ilyen komolyan a dolgokat, kiaknázza a témából adódó helyzetkomikumokat.

A film és forgatás érdekessége, hogy Katherine Heigl a való életben ezekben az időkben fogadta örökbe férjével koreai kislányukat, aki akkor körülbelül annyi idős volt, mint a filmben látható Sophie, akit egyébként hármasiker babák (Alexis, Brynn és Brooke Clagett) alakítottak, nem egyetlen gyerekecske!

Végre beszámolhatok egy magyar filmvígjátékról is, amire gondolom sokan kíváncsiak, lesznek. A december eleji mozizásra megérkezett a Fikász család is a vásznakra.

Feri elhagyta családostul a balatoni vendéglátózást, és nagyobb fába vágja a fejszéjét, nevezetesen egy vidéki kastélyszállót nyit. Ahol eleinte igencsak kevéske vendég lézeng, nem úgy, miután kiderül, hogy a szállodában valószínűleg szellem lakozik. A hír a spiritualitás hívei gyorsan szárnyra kap és elkezd megtelni a szálloda furcsábbnál furcsa alakokkal.

Szerintem hiányoznak a hazai mozikból a jó magyar vígjátékok, vagy ha van is pár, azok sem olyanok, melyekre aztán nagyon sokan váltanak mozijegyet. Bízunk benne, hogy a Zimmer Feri 2 nem ilyen lesz, és Tímár Péter speciális eljárással készült filmje sok embert csalogat be a nézőtermekbe, még a nagy ünnepi bevásárlások előtt. Igaz, utána hamarosan meg itt lesz az Üvegtigris 3. című magyar vígjáték is, melynek magyar mozipénztárakat döngető szerepére annak alkotói is számítanak.  Majd meglátjuk, melyik nyeri el jobban a célközönség tetszését.  

Mindenesetre kevés magyar filmet lát ma az átlag nézőközönség, én inkább ezért hívom fel rá a figyelmet, és aki az ilyen jellegű poénkodást kedveli, annak remélhetőleg tetszeni fog.

A Machete (Machete) című film ötlete már annak idején a Grindhouse (Grindhouse) és a Terrorfolygó (Planet Terror) készítésekor felmerült, tehát annak, és az azok ideáját képező B-kategóriás horror, akció filmek hagyományait követi. Ez a három film a B-kategóriát és a silányt olyan szinten ötvözi a profizmussal, hogy ettől emelkedik művészi magaslatokba. Persze ehhez szükség van a profi stábra, színészekre. Danny Trejo, aki Machetét alakítja, talán egyetlen Tarantino – és Rodriguez-filmből sem hiányzott még, igaz ott csak karakterszerepe volt mindig. Most viszont ráosztották főszerepet, és olyan kollégák alakítanak kisebb szerepekben, mint Don Johnson, Steven Segal, Robert De Niro, Jessica Alba, Michelle Rodriguez és Lindsay Lohan.

Előző héten azért nem írtam mozifilmekről, mert amiket láttam, igazándiból nem nyerték el annyira a tetszésem, hogy azokat ajánljam, pedig volt jópár bemutató…  De eljött végre ez a régen várt hét is, és most szintén fel tudom hívni a figyelmet valamire - igaz, erről úgyis sokan hallanak…

2001-ben kezdődött el az a Harry Potter-láz, ami napjainkig is eltart, és lassan egy évtizedet átölel. De sajnos egyszer minden véget ér… Megérkezett ugyanis a mozikba az utolsó könyv filmes feldolgozásának első része. Közben felnövekedett az a generáció, aki ezen kezdett „irodalomszeretővé” válni.
Én még felnőtt fejjel is imádom a fantasy-t, pláne, ha az varázslattal párosul, így én mondhatni Harry Potter Fan lettem. Szerintem valaki vagy a bűvkörébe kerül a történetnek, vagy teljesen hidegen hagyja.  Ráadásul kiöregedni sem lehet belőle, hisz a szereplők is a szemünk előtt érnek felnőtté, egyre komolyabb helyzetekbe és kihívások elé kerülnek, így a filmek is akciódúsabbakká válnak.

Ennek a franchise-nak pont ezt a nagy előnyét látom, és időközben ezért nem tudtam kiábrándulni a világából, mert minden szereplőjét következetesen megtartották, nem váltogatták benne a színészeket. És ez nem csak a főszereplőkre, hanem a mellékszereplőkre is igaz, elég ha többek között csak Jason Isaacs, illetve Gary Oldman által megformált Lucius Malfoy és Sirius Black alakjára gondolunk. Arról már nem is beszélve, hogy az újabb részekben felbukkanó új szereplők is neves angol színészek. Ilyen volt pl. Emma Thompson a Harry Potter és az azkabani fogoly és Harry Potter és a Főnix Rendje című filmben, vagy Kenneth Branagh a Harry Potter és a titkok kamrája című filmben… de ezt a felsorolást nagyon hosszasan lehetne még folytatni. Ebben a részben olyan „újoncokat” köszönhetünk, mint Bill Nighy (Igazából szerelem, Rockhajó) vagy Rhys Ifans (Sztároma párom, Rockhajó)

A történet egyre komorabbá válik, mert sötét nagyúr Voldemort (Ralph Fiennes) egyre erősödik, egyre több követőre talál, és csak egy cél lebeg a szeme előtt – legyőzni Harry Pottert (Daniel Radcliffe).

Pottert pedig egy dolog űzi-hajtja – megtalálni és megsemmisíteni a  horcruxokat, és ezáltal megszabadítani a varázsvilágot a retteget nagyúrtól. De ez a rész nem csupán az utazásról és kalandról szól, hanem több szerelmi szálacska is bonyolódik benne, mindezek néhol egy kis humorral megfűszerezve - miközben egyre több mindent megtudhatunk Potter segítőkész barátairól, és ellenségeiről is.

A filmek színvonala az évek alatt mit sem csökkent, és a technikai fejlesztéseknek köszönhetően egyre maximálisabb moziélmény részesei lehetünk, hála elsősorban az IMAX mozizásnak. Ugyan a Halál ereklyéi I. rész, maximum  IMAX 2D-ben, és nem 3D-ben látható, de a hatás – még ha néhol kicsit szédítő is, a sok közeli impulzív képkocka miatt – azért magával ragadó. Ezért merem én kijelenteni, hogy még most sem késő bekapcsolódni.

Erre a kiállításra már nagyon el szerettem volna jutni, mert évekkel korábban, mikor a Magyar Fotográfiai Múzeumban őrzött képeinek egy részéből láttam csoportos kiállítást, vagy kisebb tárlatokon képeit, nagy tetszett a látásmódja. Munkácsi Márton (1896-1963) a fotóművészet egyik legkiemelkedőbb megújítója volt az elmúlt században. Neve, ugyanúgy, mint a magyar származású André Kertészé, Brassaié, Moholy-Nagy Lászlóé vagy Robert Capa neve, Magyarország határain kívül lett világhírű.

A modern fotózsurnalizmus mai napig élő látásmódjához riport-, sport- és divatfotóival járult hozzá. Ő személyesítette meg a modern riporter alakját, beutazta szinte az egész világot, miközben nem csupán történelmi eseményeket örökített meg gépével, hanem „egyszerű” életképeket, ellesett utcai pillanatokat.

1934-ben New Yorkba emigrált, ahol korának legnépszerűbb divatfotósa lett, és olyan Hollywoodi hírességet fotózott, mint Marlene Dietrich, Katherine Hepburn és nővérei, Fred Astaire, Joan Crawford, Louis Armstrong, továbbá sportolókat, táncosokat. A Harper’s Bazaar publikálta a legtöbb divatfotóját, de rendszeresen megjelentek munkái a Life és a Ladie’s Home Journal magazinokban is.

Képei olyan híres fotóművészekre hatottak, mint Richard Avedon, és Henri Cartier-Bresson. A divatirányzatok változásával azonban neve sajnos feledésbe merült, és nagy szegénységben hunyt el, így hagyatékának jelentős része Joan nevű lányának, F.C. Gundlach hamburgi gyűjtőnek, és a New York-i International Centre of Photography áldozatos munkájának köszönhetően, a közelmúltban került csak elő, melyből egy reprezentatív életmű-kiállítás állt össze - ezt csodálhatjuk most meg a Ludwig Múzeumban.

 Ludwig Múzeum - Művészetek Palotája, 2010. október 7. - 2011. január 9.

Megérkezett erre a hétre a mozikba a szerelmi ténykedések legelvetemültebb megoldása, a tökéletes bűntény. Annyi film készült már erről elkövetéséről, illetve számos író is feldolgozta már a témát, hogy számos variációját láthattuk már. Ilyen formában azonban én még nem láttam. Ludivine Sagnier amúgy is jól tud alakítani a hasonló szerepekben, elég ha csak Francois Ozon évekkel ezelőtti Swimming Pool című filmben domborító okos és szenvedélytől fűtött leányzójára gondolunk.

A Szerelmi bűnök (Crime d’amour) című filmben Isabelle (Sagnier) egy multicég jól megbecsült alkalmazottja, kinek főnöknője, Christine (Kristin Scott Thomas) rendszeresen lenyúlja a kreatív ötleteit, és aratja le a babérokat. Egy ideig nincs is ezzel gond, Isabelle megpróbálja ezt elnézni, de végül belekeverednek az érzelmek, és a nők a maguk fondorlatos és rafinált módján összecsapnak, mely zsarolással, kollégák előtti nyilvános lejáratással tarkított, és a vége a maximálisan előkészített tökéletes gyilkosság.

A film eleje egy picit döcög, és nehezen indul be, de a bűntény megtörténte után, érdekesebbé válik, mert ugye elsősorban azt várná az ember, hogy ha optimális előkészültség volt, akkor az ember ne tegyen magára nézve terhelő vallomást, ne kerüljön börtönbe… de ez is a kifinomult terv része, és ettől érdekes ez a film, és nem egyébért.

Ki ne ismerné manapság már a facebookot. Rettentő sokan használjuk, és tényleg nagyon hatékonyan működik. De még az is hallott és tud róla, aki nem regisztrált a rendszerbe.  Szinte nem is csoda, hogy a társalapítói között viták merültek fel, és ezt valaki meg szerette volna filmesíteni. Hihetetlenül nagy sikersztori, ami ráadásul egy antiszociálisnak mondható fiatalember, Mark Zuckerberg nevéhez kapcsolódik.

David Fincher (Benjamin Button különös élete, A Zodiákus, a Pánikszoba, a Játsz/ma) legújabb filmjét a  facebook alapításáról, és az akörüli jogi vitákról rendezte, Social Network – A közösségi háló (The Social Network) címmel. Elgondolkodtató, elméleti síkon mozgó történet, mely nem ítélkezik, hanem a nézőre hagyja, hogy maga döntsön ki cselekedett helyesen a facebook létrehozásakor.

 2003 őszén egy informatikai zseni egyetemista, Mark Zuckerberg a kollégiumi életét nem bulizással töltötte, hanem iskolatársai közösségi életét megkönnyítő internetes programot dolgozott ki, melynek alapötletét a Winklevoss evezős testvérek szerint tőlük lopta el.  Közben a reklámozás és finanszírozás miatt még  a társalapítók is összekaptak, így egy bonyolult jogi ügylet kerekedett ki belőle, miközben a cég csak terjeszkedett, és egyre nagyobb lett az értéke is. 
A forgatókönyvet egyébként a Ben Mezrich Véletlenül milliárdos című könyve alapján Aaron Sorkin írta, és azt kell mondjam, hogy a film témája ellenére meglepően pörgősre és frappánsra sikeredett. Köszönhető ez valószínűleg annak is persze, hogy a színészek nagyon jól lettek kiválasztva (Jesse Eisenberg, Andrew Garfield, Justin Timberlake, Rashida Jones) a szerepeikre, és a főszereplő nagyon jól vissza tudta adni, az egyébként visszahúzódó, de mégis rendkívül gyors észjárású Mark Zuckerberg gondolkodását.

Ahogy korábban már említettem utóbbi éveim egyik nagy kedvenc irodalma volt Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love című könyve, és tényleg szinte tűkön ücsörögve vártam kb. május óta, hogy hazánkban is megjelenjen novemberben a könyv folytatása Hűség címen. Szerencsémre valószínűleg az első könyv alapján készült, azonos című film – melyről, és a film zenéjéről szintén írtam már az elmúlt időszakban – hazai bemutatója miatt előrébb hozták a könyv megjelenését, így már október közepén meg tudtam venni az előjegyzett olvasmányt.

Nagy lelkesedéssel kezdtem bele, és olyasmire számítottam, mint az „előzmény” esetén, azonban a folytatás picikét más, kevesebb benne az elbeszélő rész, és sokkal-sokkal több az információ, a házasságról és családalapításról.  Ami persze nem rossz, és nem hátrány. Rettentő sok dolgot tudhatunk meg belőle az írónő kutatómunkájának, utazásainak hála a különböző korok és kultúrák házasodási, családteremtési és gyereknevelési szokásairól, vallástörténeti adatokkal megfűszerezve. Gondolom pont emiatt nem is regénynek nevezi művét, ezért kerülöm tudatosan én is jelen esetben, ennek a szónak a használatát.

Az nem kérdés számomra, hogy a könyv célközönségei a nők, viszont annyi fontos tény van benne a gyengébbik nem életéről, elköteleződési félelmeiről, hogy szívem szerint ajánlanám a férfiaknak is, holott tudom, hogy ebben a rohanó világban ilyen „prózai” dolgokra egyáltalán nincs idejük. Pedig ahogyan az lenni szokott, mindig onnan a legkönnyebb információt szerezni az ellentétes nemről, ami nekik íródott ….

A mesékből, akárhány évesek is vagyunk nem öregszünk ki - mi a barátainkkal biztos nem. A Gru (Despicable Me) című film figurái nagyon édesek és szerethetőek, így biztosan nem most fogunk kinőni az animáció műfajából.  Ezt a mesét az amerikai premier óta vártuk, és ezalatt a pár hónap alatt, jól elszórakoztunk a mesefigurákhoz való hasonlítgatáson. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ebben az évben ez volt a legmókásabb mese, de én még nem zárnám ezt az évet - jön még karácsony előtt animáció…

A Másnaposok (The Hangover) című film az USA-ban és világszerte nem várt sikereket aratott, nem véletlenül. A rendezőnek, Todd Phillipsnek így nem is maradt sok ideje, a sikerben való lubickolásban, mert el is készült legújabb hasonló hangvételű és műfajú filmje Due Date címmel, mely nálunk Terhes társaság címen kerül mozikba.