Ezt a könyvet már kiszúrtam egy ideje. Egyrészt mert nagyon érdekel az indiai és a keleti kultúra, másrészt mert szeretem az állatos tanmeséket, harmadrészt pedig azért, mert egyetemista koromban nagyon szerettem olvasni Rabindranath Tagore műveit, és azóta nem igazán olvastam indiai, hindu alapú történeteket. Na persze e két irodalom nem hasonlítható össze, de nekem ebből adódóan is kedves ez a könyv.
A mű tulajdonképpen „öt könyvet” foglal magába, melyben életbölcsességeket olvashatunk az élet különböző területeire vonatkozóan, a barátok meghasonlásáról, barátok szerzéséről, a varjak és baglyok háborújáról, a szerzemény elvesztéséről és a hebehurgya cselekvésről.Némelyik mese rövidke, némelyik hosszabb hangvételű, de mindegyikben van legalább egy, néha több, legalább 2 soros összegző, rímes tanulság. Ez azért nagyon szimpatikus nekem, mert így ha később nem is fog eszembe jutni az egész mese az elejétől a végéig, ez a két és pár soros kis tanulság, ha a memóriámban ragad, akkor a történet lényegi mondanivalója is eszembe ötlik. Ami már csak a kultúránk eltérő mivoltából is adódik, ugyanis, ami különleges nekünk azt talán egyszerűbben jegyezzük meg.
Én például legtöbbet ezen mosolyogtam magamban, ezért valószínűleg nem is fogom elfelejteni:
„Be ne fogadd azt, akinek nem ismered jellemét!
A tetű a csimasz miatt vesztette el életét.”
