Igazándiból nem szeretem a gyurmafilmeket, mert valamiért az abban látható figurák nyomasztanak. A Mary és Max (Mary and Max) című ausztrál filmet azonban mégiscsak megnéztem, mert az előzetese alapján nagyon jónak és eredetinek tűnt. Arról nem is beszélve, hogy kíváncsi voltam Adam Elliot Oscar-díjas rendező, többszörösen díjazott animációjára. Szerencsére nem kellett csalatkoznom, nagyon kedves alkotás - no, de nem korhatár nélkül.
A főszereplőknek olyan jó nevű színészek kölcsönözték a hangjukat, mint Toni Collette, Philip Seymour Hoffman és Eric Bana.
A történet maga egyszerű, viszont két, távoli világban és kultúrában élő, különc ember összebarátkozásáról szól. Egyikük, egy ausztrál kislány, Mary, a másik egy amerikai férfi, Max. Mary látatlanba és ismeretlenként ír Maxnek postai levelet, melyre ő kisvártatva válaszol, és kezdetét veszi egy különös ismerkedés, mely évek hosszú során mély barátsággá alakul.
Bár, tényleg nem szívlelem a gyurmafilmeket, ez mégis az elejétől fogva tetszett az extra karakterű főszereplőivel. Be kell valljam azért azt is, hogy ehhez a hatáshoz nagy valószínűséggel a film zenéje is hozzájárult, nem csupán a visszatérő kellemes dallamával, hanem a közben felcsendülő dalfeldolgozások miatt.
Ez a tapasztalat megerősítette bennem azt az utóbbi időben felmerülő gondolatot, hogy igenis túl kell lépnünk az önmagunk számára korábban "felépített műfaji skatulyáinkon" a kultúra bármely területén, mert így tudunk igazán nagy, kellemes csalódásokban részesülni.
