Új-Zélandról az elmúlt hetekben és napokban többször is hallhattunk – sajnos bálnák partra kerülése és az egymást követő földrengések miatt. És hát valljuk be, ezek nem a legjobb hírek, de eszembe juttattak egy elfeledett könyvet, méghozzá a Bálnalovas címűt, melyet Witi Ihimaera írt 1987-ben, s később egy kis részletét átdolgozta. Én anno a regény magyarországi kiadásakor elmulasztottam elolvasni.
Igaz, ez azért is történhetett, mert hamarabb hallottam a filmről (2004. október), amit azóta már többször is láttam, és annyira friss volt még a filmes élmény, hogy olvasás közben is nagyon erősen az abban látott képek villantak volna fel lelki szemeim előtt. Ezt pedig nem szeretem…
Az ősi kultúrák, melyek állatoktól eredeztetik történetüket, nagyon különlegesnek találom. Mikor ilyesmiről értesülök, mindig elgondolkodok, hogy vajon ezek a népek tudnak többet, és mi kevesebbet? Hiszen a természettel és környezetünkkel nagyon nem árt jóban lennünk, és mindenekelőtt megbecsülnünk.
A Ngati Konohi törzs az eredetmítoszuknak megfelelően az évek hosszú során a természettel és bálnákkal próbálták a kezdeti kapcsolatot minél megfelelőbben tartani, de ez nem sikerülhet minden nemzedéknek, és a kapocs egyszer csak lazulni kezd…
Sommázva tulajdonképpen erről szól a Bálnalovas című könyv. A történetben a probléma fő eredője, hogy az ősi tudományokat, maori szokás szerint, csak férfiágon lehet örökíteni, és a törzs vezetőjének, Koro Apiranának lányunokája születik, akit Kahunak neveznek el. A nagypapa rendkívül elutasító és keményszívű szegény kislány minden szeretetteljes közeledésével szemben, és a törzsi oktatásokon sem vehet részt. Ám egyszer csak partra veti magát egy ősöreg hím bálna Kahuék lakhelyénél, Whangara partjainál, és ezzel eljön a bizonyítás ideje.
Én személy szerint imádom az olyan vízi élőlényeket, mint a bálnák és delfinek. Számomra ők mindig olyanok, mintha sokat tudnának a világmindenségről, vagy legalábbis valamiről, amiről mi emberek csak keveset vagy semmit nem tudunk… ezért kedves nekem ez a könyv.
