Country zenével kapcsolatos filmeket nagyon ritkán nézek, mert nem az én műfajom, de mégis vártam a moziba kerülését a filmnek – ami végül elmaradt – így csak DVD-n nézhettem meg.
Már itt az elején érdemes kiemelnem, hogy Jeff Bridges ezért az alakításáért bezsebelte a Golden Globe díjat (2010) - Legjobb színész - drámai kategóriában, és a filmesek körében legnagyobb elismerésnek számító Oscar-díjat - legjobb férfi alakításért, valamint a BAFTA-díj (2010) - legjobb férfi alakítás jelölését.
A filmben egy Bad Blake művésznevű country zenészt alakít, aki önromboló életet él. Mondjuk ki egyszerűen – alkoholista, és persze vonzódik azokhoz a dolgokhoz, amik árthatnak neki vagy a karrierjének. De turnéja során találkozik egy újságírónővel (Maggie Gyllenhaal), aki a maga jóságával, és értékeivel próbálja kihúzni ebből a gödörből, hogy végre jó és tehetségéhez méltó irányt vegyen az élete. De öntörvényűsége és őrült szíve, ettől a lehetőségtől is megfoszthatja.
Miközben néztem-néztem a filmet és próbáltam átélni annak drámaiságát, egyszer csak hopp - egy ismerős kompozíció. Vissza is kellett pörgessem, hogy ismét meggyőződjek a pillanatnyi benyomásomról. A léghajós jelenetnél úgy érzem, mintha vagy a rendező, vagy az alkotók valamelyike, ismerné Szinyei Merse Pál Léghajó című festményét. Az ég világoskék, benne formás, fehér felhők úsznak, és még a léghajó is hasonló csíkozású. Egy kicsit olyan mintha a festő 1882-ben készült festménye elevenedne meg pár képkocka erejéig.
De ennél komolyabb mondanivalót hordoz a film, minthogy én úgy véljem, a művészettörténeti ismereteim köszönnek vissza. Érdekes dolog, amikor az ember személyes kontaktusba kerül egy olyan emberrel, akit nagyon régről „ismer” a művészete miatt, szereti is azt, és ettől az adott személy életét magasabb szintre helyezi az átlagosnál. Közben ő a mindennapjait ugyanolyan szinten éli, mint bárki más, vagy esetleg szenvedélybetegsége miatt még annál is rosszabbul. Ezt persze az adott művész tudja magáról, de a külvilág, rajongók nem. Nem csoda tehát, hogy benne is felmerül a kérdés: „Kevesebb vagyok, mint amit hittél rólam?” Bár ebben a filmben a zenész komoly akaraterővel lemond szenvedélyéről, de mint oly sokszor, későn ébred rá a hibájára. Az meg még nagyobb gond, ha nem egy ilyen baklövés van. Sok-sok éves hibáit, mellyel a fél élete telt el, szinte lehetetlen korrigálni néhány hónap, vagy 1-2 év alatt.
Az Őrült szív (Crazy Heart) sokunkat ráébreszthet arra, hogy sokszor az ember túl későn akar, túl sokat. Ezért jobb, ha kicsit magába száll, és eltöpreng – vajon miért is hibázott… pláne annyiszor. Mert bizony elérkezik az a határ, amin áthaladva már nem lehet korrigálni a legjobb szándékkal sem.
